Advent a téren
fotó Melega István
Advent a téren
„Mi egyéb vagyunk mi, mint Isten dalnokai és muzsikusai, akik, lelki örömmel kívánják megtölteni a szíveket!”
(Francesco d’ Assisi)
– Jó lenne egy kis halat enni! – mondta a férjem, amikor kérdeztem tőle, hogy:– mit szeretnél a születésnapodon ebédelni?
– Rendben, akkor azt fogok neked sütni! – most beszéltem Edit barátnőmmel, említette, hol lehet kapni.
– A hirdetésben az áll, ha szombaton mész, olcsóbban lehet pisztrángot kapni, csak el kellene menni érte! Akár többet is vehetnél, akkor jövőre is maradna! Tudok valamit sütni, amikor nem lesz más a hűtőben!
Másnap reggel az üzletből, három csomaggal érkezett haza. Most, azon kellett törni a fejemet, miképpen fogom elkészíteni, hiszen előtte még soha nem sütöttem pisztrángot. Fodrásznál ültem, újságot lapozgattam, amikor észrevettem egy cikket, a pisztrángos ételről.
– Na, ezt pont nekem találták ki! – gondoltam.
A színes fotón, a sült hal, gusztusosan nézett ki. Megörültem, annyi időm volt, hogy kétszer is elolvastam, pontosan megjegyeztem, mitől lesz finom. A fodrásznak is újságoltam, milyen kincset találtam, amíg vártam. Valamiért ő is elég szórakozott volt, amikor a fejemet mosta, és az utolsó vízzel akarta leöblítette, a forró vizet, amit a vízforralóban melegített, véletlenül hűtés nélkül a fejemre öntötte!
– Hú-ha, nagyon forró! Kiáltottam, de addigra már a fejemen éreztem a fodrásznő, hűsítő kezét. Szerencse, hogy azonnal a hajamra szorította a tenyerét, így nem érte olyan sokáig forró víz a fejemet.
– Hát kopasz azért nem szeretnék lenni! Nem tudom, mit szólna a férjem, ha végleg megszabadítanál a hajamtól
– Bocsánat, bocsánat! – hadarta a fodrásznő, még jobban meg volt ijedve, mint én.
– Nem mondhatom, hogy nem történt semmi, mert ez egy kicsit több volt, mint semmi, remélem, túl fogom élni és csak egy rossz emlék, feledjük el, – válaszoltam, amikor már nem éreztem annyira a forróságot a fejemen.
Férjemnek említettem az esetet, de inkább arról szóltam, tudom már, hogy fogom a pisztrángot megsütni, találtam egy receptet, amíg a fodrásznál vártam.
December 14-e szombatra esett, akkor van férjem születésnapja. Tudtam, hogy abból a pisztrángból sütök ebédet, amit megvásárolt. Szombaton reggel a születésnapján, egy kupica pálinkával köszöntöttem. Hozzá még egy üveg vörösbort, amit megittunk ebédnél.
Vasárnap délelőtt készítettem el a halat. Gondosan lemostam, szalvétára tettem, hogy a maradék vizet felszívja. A fejét levágtam. Olyan bánatosan nézett rám, az üveges szemeivel. Késsel beirdaltam, megsóztam, egy kis borssal, olíva olajjal bedörzsöltem. A citromot, ahogy a receptben ajánlották, szép vékony szeletekre vágtam, és a hasába helyeztem. A jénai tálat kis vajjal bekentem, ráraktam a gondosan előkészített halat és a sütőben pirosra sütöttem.
Előző héten jártam a vásárcsarnokban, nagy örömömre az egyik eladónál csicsókára leltem. Kértem egy kilót. Utoljára gyerekkoromban ettem, amikor még a kert végében termett. Azóta nem láttam, most amikor a piacon felfedeztem, nagyon megörültem. Kicsit a számban volt még az íze, akkor nyersen ettük, most megfőztem és a halhoz tálaltam.
Nekem nagyon ízlett, szeretek változatosan étkezni, de férjem tetszését nem nyerte el, mert azt mondta, — most megeszem, de többet nem kérek csicsókát!
Kicsit bántott, hiszen neki akartam meglepetést, de épp az ellenkezőjét értem el. Ha ezt tudom, krumplipürét készítek, mert az a kedvence. A vasárnapi ebédhez talált egy üveg fehér Tolnai Chardonnayt és azzal koccintottunk!
– Halhoz, pisztránghoz, a fehérbor jobban illik, – mondta.
Advent harmadik vasárnapja volt. Délután úgy gondoltuk kimegyünk a térre egy kis fúvószenét hallgatni.
Mielőtt elindultunk a maradék Chardonnét megittuk, hogy a délutáni koncertre legyen egy kis fűtőanyag bennünk.
Szerencsére melegen öltöztünk. Köd szitált a téren még a bunda alá is bekúszott a decemberi zimankó. A téren álló új szobrokat gondosan becsomagolták, hogy felöltözve várják a telet. Talán tizenöten álltak annál a pavilonnál, ahol, a fűszeres forralt bort árulták. A zenekart a szépen megépített filagóriában helyezték el. Nem volt túl melegük a zenészeknek. Toporogtak a hideg kövön, és melegen próbálták tartani ujjaikat, hogy tudjanak majd játszani. Húsz harsona hangjától zengett a tér! A zenészeken piros kalap volt, ami szépen visszatükröződött a hangszerükön, ahogy a karácsonyi dalokat játszották.
Férjem körbe fotózta őket, minden oldalról látni akarta, ahogy szépen csillogott az esti fény a hangszereken. Az élő zene annyira elbűvöli, hogy mindig kimegyünk a térre, ha rendezvény van. Neki ez a legnagyobb ünnep, erről beszélt egész nap, már nagyon várta, hogy hallja a zenét. Kíváncsi volt, hogyan szólnak majd a harsonák, és mivel rukkol elő a zenekar.
Ezeket a különleges, most felcsendülő karácsonyi szólókat, csak ilyenkor lehet hallani. Szólt a harsonán, a klarinéton, a tubán, a Glory Halleluja, a Szent karácsony éjjelén, Christmas, Kis karácsony nagy karácsony, és a többi csak ilyenkor hallható, szebbnél-szebb karácsonyi ének! Egy órát maradtunk, de az adventi énekek mégis átmelegítették a lelkünket.
Így ünnepeltük születésnapját, egy finom ebéddel, borral, az adventi rezesbandával, akik karácsonyi dalokat játszottak a téren.
Röviden magamról 
Melegáné Csóti Ágnes vagyok Kiskőrösön születtem, szüleim negyedik utolsó gyermekeként. Három embert csodáltam gyerekként, a zeneszerzőt, az írót, és a szobrászt. Férjem tervező grafikus és szobrász. Az 1980-as évek elején mentettem át Nagyváradról. Vele kerültem 1984-ben Nagykanizsára. Azóta is itt élünk.Nem készültem írónak, sokat olvastam, nyugdíjasként kezdtem el írni.
Történeteimet magamról, életem eseményeiről, álmaimról, olykor a képzeletem segítségével írom. Gyermekeim nincsenek, de minden egyes novellámra, mint „saját gyermekemre” tekintek. Ők hárman édesanyám, édesapám és bátyám már nem tudhatták meg, hogy az írásban találtam önmagamra.
„Akivel találkozni kell az életben, azzal úgyis találkozol. Néha talán kicsit késik ez a találkozás, de ha van időd kivárni, választ kapsz kérdéseidre. Nem minden úgy jön össze, ahogy elképzelted, lehet, hogy elnézted, vagy rosszul értelmezted, és a kudarcra élénken emlékezel. Az idő tört része alatt kimaradt cselekedet, amit kihagytál már nem fog vissza térni. Az élet közben elmegy, már nem azok vagyunk, akik voltunk, azért is sajnáljuk, hogy az a pillanat valamiért rosszul sikerült. Csak egy gondolat maradt az agyunkban, hogy mekkorát tévedtünk. Persze ez megbocsátható, de a magunk ellen elkövetett vétségünkért senkit nem hibáztathatunk, csak magunkat.” Részlet a Találkozások c. novellából.
„Nem mindig értjük meg egymást. Szavakat vágunk a másikhoz, és nem adunk rá időt, hogy elmondja, mi bántja. Szeretnénk beszélgetni, de nincs rá időnk. Azt hisszük, majd legközelebb, amikor nem futunk valahová. Futunk és dolgozunk, élünk és meghalunk. Egyszer csak azt vesszük észre, egyedül maradunk, nincs kihez szólni, csak a tévé maradt, amihez beszélhetünk. De az nem szól vissza. Hogy te őrült, én csak egy tárgy vagyok, ne velem beszélgess! Pedig mindenkiben benne él a törődés, a segítés és a szeretet, és ezektől, az apró dolgoktól leszünk boldogok.”
„A végén csak három dolog számít: mennyire szerettél, milyen szelíden éltél, és milyen elegánsan engedted el azokat a dolgokat, amelyek nem jelentettek már semmit a számodra” – (Buddha) Idézet az Apró boldogságok c. novellából.Köszönöm „Nektek ott fent”, hogy egyengetitek utamat.