Petró Ékszer és Galéria - amiről egy ékszerboltban is beszélnek...

Mario Vargas Llosa - Julia néni és a tollnok

Mario Vargas Llosa, Julia néni és a tollnok, Regény
  • Szépirodalom
  • Regény
  • Oldalszám: 498
  • Megjelenés: 1983
  • Értékelés: 10/10

A könyvről:

Egy ötszázoldalas könyvet nem azért ajánl az ember, hogy elalvás előtt olvasgassuk, hacsak nem kézsebész az illető. Minden másért viszont igen. Mert mi kell egy jó könyvhöz: asszonyszöktetés, bonyolult szerelmek, családok fölemelkedése és bukása, véres drámák, fény és árnyék, csepürágók, egzotikus tájak és emberek – és ez mind-mind föltalálható, remek.

Llosa pergő, sajátos nyelven ír, észre sem vesszük és már mélyen benne járunk a történetben, mire rájövünk, hogy a java még hátravan. Nagy stílusművész: szinte ahány könyve, annyiféleképpen szól, és ezalól ez a kötet sem kivétel. Ráadásul két szál, két stílus: a fejezetenként váltakozó történetszálak jellegzetesen eltérő  zamata könnyűvé teszi a váltást.

Vagy mégsem. Az önéletrajzi szál, a kétszer idősebb távoli rokon özvegyasszony nőül vételére irányuló történet egyenesen halad a végkifejlet felé – amit várunk is, hitetlenkedünk is, de végig magabiztosan vezet rajta az író, bárhány ember bárhány bohósága bukkan is föl közben. Hanem a páros számú fejezetek zavarbaejtőek. Honnan keverednek ide ezek az emberek? Mire föl a fellengzős stílus? Pláne egyszercsak fölkapjuk a fejünket: ej, de ismerős ez a leírás, visszalapozunk és az egyik előző páros fejezetben már olvastuk ugyanezt egy tökéletesen másik emberről. Mi ez úgy mégis?! Kezd a dolog most már úgy istenigazából érdekessé válni.

És persze hamarosan megértjük a két szál kapcsolatát. Llosa a függőbeszéd talán legnagyobb mestere (a Pantaleón és a hölgyvendégek szinte csak ebből áll és mekkora mű), és a maga módján ez a könyv is erre épül. Ám nem ő  lenne, ha a maga szabályos voltában használná ezt az eszközt. De minden pontosan a helyére kerül, épp ezért meghökkenve lapozunk vissza, amikor kisiklik a rend és egy olyan nevet találunk, ami valahogy, még nem tudjuk hogy, de nincs a helyén.

Közben bugyborékolva zubog a szöktetési szál tovább, most már tudjuk, kinek a révén kapcsolódnak hozzá a páros számú fejezetek, és nem mellékesen könnyű kézzel földobott skiccekben kapunk ragyogó képeket például olyan fogyasztói magatartásokról, amiket most, 70 évvel később a közösségi média ördögtől valóságaként szokás ostorozni akár. És persze egy-egy kulcsszóval utalást kapunk a másik szál gubancaira, aztán a végkifejletre, amit a nősülés kapcsán talán várunk, de a másikon már aligha, mire a kettő egybeér.

Olvasmányos, történésekben gazdag könyv ez, könnyed szöveg. Csak jóval azután, hogy letettük, érnek be a mélyebb üzenetei.

Simor Árpád

 

A szerzőről:

Mario Vargas Llosa

Mario Vargas Llosa (1936-): Nobel-díjas perui író, esszéista, újságíró, irodalomkritikus, akadémikus. Egytől tízéves koráig Bolíviában, majd sokáig Francia- és Spanyolországban, 1975-től újra Peruban él. Társadalmi érzékenységről tanúskodó könyvei sokakat érnek el. Nobel-díja ellen, amit a wikipédia szerint a "hatalmi berendezkedések feltérképezéséért és az egyén ellenállását, lázadását, alulmaradását bemutató erőteljes ábrázolásmódért" kapott, sajátos módon Kuba és Venezuela is tiltakozott. Művei listájánál talán csak a díjaié hosszabb, magyarul megjelent főbb munkái:

A város és a kutyák, 1971
A Zöld Palota, 1974
Kölykök, 1976
Pantaleón és a hölgyvendégek, 1977
Julia néni és a tollnok, 1983
Ki ölte meg Palomino Molerót?, 1989, majd az 1990 után a megsokasodó kiadásokból érdemes kiemelni:
Halál az Andokban, 1996
A kecske ünnepe, 2001.