Solymos Gabriella - Könnyek könyve
A papír minden fájdalmat elbír
Van, aki naplót ír, ő verseket, novellákat. Érzékenységről valló sorait gyakran öngúnnyal, öniróniával veti papírra. Arra a papírra, amely szerinte végtelenül türelmes és minden fájdalmat elbír…
Solymos Gabriellát vidám, kedves, vicces, humoros embernek ismerik környezetében. Ám, ahogy az éremnek, neki is megvan a másik oldala. Azt szokta mondani, hogy a vidámság egy jó védfal, ami mögé el lehet bújni a gyötrelmes, keserűséggel teli pillanatokban.
– Hiperérzékeny vagyok, az örömöt és a bánatot is felfokozottan élem meg – vallja be Gabi. – A negatív energia lehúzza az embereket, akik természetes módon, egyfajta védekezésként eltávolodnak attól, aki épp „lent” van. A pozitív ezzel szemben rendkívül vonzó, sőt akár, energiát is lehet belőle meríteni. Ebből kiindulva, egyfajta terápiás jelleggel választottam a gyógyszerek és mindenféle kezelés helyett az írást. Inkább kiírom, korábban pedig ki is rajzoltam, festettem magamból, amit az életem egy adott szakaszában megéltem. 
Jó megoldásnak tűnt, hiszen a papír nem mond ítéletet, összegyűrhető, eldobható, de akár újra elő is vehető a fiók mélyéről. Solymos Gabriella soha nem írt megrendelésre, vagy egy adott alkalomra. Versei szösszenetek, pillanatnyi fájdalmak. Gyakran előfordul, hogy gondolatai sajtpapíron „kötnek ki”, de az is megesett már, hogy magába fordulva mondogatta a rímekbe szedett sorokat, amelyeket végül soha nem írt le... Mert vannak esetek, amikor a gondolat gyorsabban száll, mint ahogy a kéz tudna…
– Amikor rendben mennek a dolgaim, akkor mókás versek is születnek. Ezeket mindig valakinek írom, s mivel egy konkrét ismerősnek, barátnak szólnak, ezért nem kapnak nyilvánosságot, csak a „célszemély” olvashatja el – mondja Gabi, aki mostanában ritkán vesz tollat a kezébe. Néha visszaolvassa régi verseit, amelyek gyakran már-már elfeledett emlékeket hoznak a felszínre. Ilyenkor meghatódik, előtörnek könnyei, aztán ahogy jött, úgy el is száll az emlék, és ismét a jelent éli meg.
– Azt gondolom, hogy azok a jó alkotások, amelyeket többféleképpen lehet értelmezni – tette hozzá. – Egy jó előadó mást is megláthat a sorok mögött, és a saját lelkületén megszűrve adhatja elő az adott verset. Kisebb-nagyobb csodák születhetnek, eggyel néhány hónappal ezelőtt ajándékozott meg a sors, amikor az egyik versemmel indult tanítványom egy versenyen. Egyrészt megtisztelő volt, ugyanakkor kétségek is gyötörtek: egy 16 éves lány vajon elő tudja adni hitelesen azokat az érzéseket, amelyeket érett nőként írtam, ám ő még korából fakadóan nem élhetett meg? Döbbentem hallgattam, minden egyes szó igazként hangzott a szájából. Előadásmódja a zsűri szívét is megérintette, s a versenyt megnyerte.
Versenyfutás
Elfáradtam.
Szíved után tovább nem rohanok.
Mely kacéran mindig rám kacsintott,
Ha látta, hogy lemaradok.
Kifulladtam...
Állj! Lassan levegőt sem kapok!
Opálos szemekkel körbe nézek.
Hova rogyhatok?!
Kóválygok tájfutóként, aki eltévedett,
Nehezen értve, hogy a cél már rég elveszett.
E hamis világban, mit teremtettél,
Helyemet sehogy sem lelem.
Miután futottam? Álmaim el nem érhetem.
Egykor verssel jöttem és most verssel is távozom...
Kísérjen tovább az Úr, Nélkülem az utadon.
Szívtelen
Kifacsartam a szívem.
Kifacsartam, mint ócska rongyot!
Forró teste, hogy vergődött, sikoltott...
Kifacsartam!
Érzelem, fájdalom távozzatok!
Könnyei élénkvörös vérpatakok.
Én, szívtelen a porba dobtam,
És mint oly sokan, rátapostam.
Nyöszörgött, rimánkodott. Ne bántsam!
De üres mellkasommal nem szántam.
Helyén furcsa, sajgó űr maradt...
Zavart. Cseréltem.
Jó oda egy hideg márvány darab!
Halkan, gyengülve kérdezte: Nem érti a hűségnek miért ez a bére?
Jaj, unalmas ismétlődő meséje!
Így poros fadobozba vetettem.
Nagyot csattant apró, vézna teste.
Ott van ő most. Élve eltemetve...
Se Tőled, se Tőlem - nem ezt érdemelte.
Gyermekemnek
Szeretném, ha kicsi lennél,
Kérlek, csak egy napra,
Hadd vegyelek ráncosodó
Karjaimra… újra!
Szeretném, ha levedlenéd
Jégkristály páncélod,
Ami rejti érző szíved,
Nagyratörő álmod.
Szeretném, ha láthatnálak,
Álarc nélkül végre.
Szemeidben hogy csillogna
Lelked tiszta fénye!
Szeretném, ha mosolyognál,
Mint álmodban, békén.
Mint, mikor rajtam pihenték
A vajúdás végén.
Szeretném, ha kicsi lennél,
Én meg ilyen érett.
Mert…
Szeretnélek úgy szeretni,
Ahogy azt remélted!
Mesélj!
Elszökött a szerelem.
Most hol keressem?
Lapulhat szívemnek rejtett
szegletében?
Mondd, milyen volt?
Hogy majd újra felismerhessem…
Kutatom!
Forgatom lelkem összes
lomját…
Tán egyszer meglelem a
rejtőzködő csodát.
Mesélj hát! Milyen volt?
Mikor bennem égett…
Reményt, hitet adott
A bús, szürke létnek.
Remetelélek
Magas falak mögé zártam be a szívem,
Nem szabadul onnan talán már sohasem.
Zordon bástyák rejtik megsebzett magányát.
Meg nem fejti senki lelkem bús talányát.
Ha egy bátor lény kopogtatná falát,
Hiába próbálná -
Porrá zúzná magát.
Mohaköves váram elhagyni nem tudom...
Hogy bejöjjön bárki, én már nem akarom.
Csalódás az élet, egy nagy bolhacirkusz!
Nem segíthet rajtam semmiféle alkusz.
Mozaik a lelkem, templom falán freskó...
Nem festett különbet talján Tiziano.
Igazság
Szeretnélek szeretni,
Soha el nem feledni!
De legyűr a fáradtság,
fogyóban a bátorság.
Szeretnélek ölelni,
Ájulásig hevülni!
Gúzsba köt a józanság,
Lejegel a távolság.
Szeretnélek őrizni,
Álmaidban kísérni!
Elillan a bolondság…
Arcon vág a valóság!
Pedagógushit
Jaj, a tanárnő az utálat „tárgya”.
Megbecsülését hiába várja.
„Ősellensége” ő mindenkinek.
Nagyszülőnek, és cserfes gyereknek,
De azért mindig akad pár kis merész,
Ki néha – titkon – rá csodálattal néz.
És ha fáradtan a folyosón baktat,
Hirtelen, lesből forró ölelést kap.
Lám, a tanárnő egyből csodaszép!
Rögtön érzi, az élet nem is nehéz.